Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Itt a vége?

2009.05.29

Ez a kérdés többször is megfogalmazódhat az ember életében, például akkor, amikor az a bizonyos elhidegülés veszi kezdetét. Szeretném hangsúlyozni, hogy minden kapcsolatban eljön a pillanat, amikor masszívnak hitt falairól egyszer csak potyogni kezd a vakolat.

Az, hogy a kikerülhetetlen amortizáció aztán milyen irányt vesz, számos összetevőn múlik. A résztvevők vehemenciáján és szinkronban levésén, a kapcsolat mélységén és minőségén, és még legalább ezer más dolgon.

Már annyi mindent tudunk a szerelemről, annak fizikáját, biológiáját és kémiáját is felfedte számunkra a tudomány. Tudjuk,hogy virágzása jól behatárolt időintervallumban folyik, ismerjük statisztikai paramétereit is.

A szakirodalom többször hangsúlyozta: a házasságban élő emberek általában egészségesebbek szingli társaiknál. Ez azonban nem azt jelenti, hogy e törvényszerűségnek engedelmeskedve minden körülmények között meg kell maradnunk egy adott kapcsolatban. Mert a tudomány azt is bebizonyította, hogy a rossz kapcsolat sokkal többet árt az egészségnek, mint az egyedüllét. Azok az emberek, akik egy döcögősen, vagy zűrösen menő kapcsolatban élnek, kimutathatóan gyengébb immunrendszerrel rendelkeznek a többiekhez viszonyítva. Egy svéd tanulmány szerint például a jelentős házastársi stressznek kitett nőknél 300 %-al (!) nagyobb a szívinfarktus veszélye, mint a jó párkapcsolatban élő társaiknál.

Ha egy kapcsolatban egyenlő intenzitással és ugyanabban az időpontban sül ki az „elégedetlenségi mutató”, akkor nincs különösebb baj. Vagyis ha mindkét fél épp azon a reggelen ébred fel azzal a tudattal, hogy valami visszavonhatatlanul elmúlt és nem jó ez így,és változtatni kell ezen- akkor tulajdonképpen csak egyetlen egy lépés marad hátra: fogni a kalapunkat, érzékeny búcsút venni egymástól, megköszönve a sorsnak és a társunknak mind azt a jót és szépet, amiben addig részesültünk.

Nagyobb a gáz akkor, amikor ez a terhes felismerés nem egyszerre jelenik meg a két érintett félben. Ilyenkor az ember lamentál, nem tudja mit tegyen. Több okból is.

Először is nem akarja megsérteni a másikat. Tisztában van azzal, hogy bejelentése nagy viharokat kavarna társa lelkében. Annyira pedig kötődik és szeret is, hogy ezt semmiképp sem akarja.

Másodszor tele van bizonytalansággal. Azt sem tudja, mit érez igazán, és azt sem, hogy amit érez, az igaz-e vagy hamis. Maga a tiszta valóság vagy csak képzelete gonosz kis játéka ? Hezitál, őrlődik napokig az ember. Hisz egy jól bejáratott kapcsolatot felrúgni egy futó rossz hangulatért, több, mint felelőtlenség. De ki mondja meg, hogy tényleg csak rossz hangulat-e vagy sokkal több annál? Hát, ezért vár, húzza a döntést, ameddig csak lehet.

És akkor ott van még az a bizonyos félelem is. Az egyedülléttől való félelem. Pedig a szingli-lét nem is olyan borzalmas, mint ahogy azt első pillanatban gondolnád. Számos előnye van, nem csoda, hogy sokan  nem is adják fel könnyen.

Egy német pszichológus, Peter Lauster kifejezetten építőnek tartja. Szerinte „az egyedüllét csodálatos, mert eljutsz önmagadhoz. Ez vagy Te, itt vagy itthon, nem a felszínes társas életben. Az egyedüllétből fejlődik ki a szeretet. Az egyedüllét nem magány, hanem maga a teljesség. Tapasztald meg, ami történik és többet nem leszel magányos.”

Amikor az ember bajban van, akkor azt szeretné, hogy legyen valahol egy lelki klinika, ahol pontosan megmondják neki, mit kell tennie ahhoz, hogy minden jól süljön el. Sajnos, ki kell ábrándítanom a még mindig reménykedőket: soha senki sem fogja tudni megmondani neked, mit tegyél ebben vagy abban a szituációban. Ugyanis Te magad és az életedhez tartozó szituáció is egyetlen, megismételhetetlen egyszeri valóság.

Ezért előfordulhat az a visszás helyzet, hogy a barátnőd tanácsára , aki jól faképnél hagyta kedvesét, és azóta éli világát, Te is a szakítás mellett döntesz. Közben meg kiderül, hogy neked mégiscsak az a fiú volt az igazi, akitől egy rossz tanács hatására elváltál. Rájössz, hogy nem tudsz élni nélküle, de akkor már késő.

Ha tehát hűlni kezd egy kapcsolat melege, akkor először is nem szabad pánikba esni. Ez a dolgok teljesen természetes menete. A hosszú házasságban élők elmondhatják neked, hogy életükben úgy hintázott egymással a fent és a lent, mint annak a rendje. Voltak mélypontok, amiket aztán követtek jobb napok, és így tovább.

De az is biztos, hogy egy zátonyra futó kapcsolat nem éri meg a belefeccolt energiát. Ezt azonban csakis és kizárólag Te tudhatod. Hogy zátonyon van-e  a kapcsolatod vagy nem? Hogy van-e értelme toldozgatni-foltozgatni vagy sem? Hogy áldozatot hozol-e egy újabb lehetőségért vagy sem?Hogy maradsz egy rossz tengődőben, vagy esélyt adsz egy jó működőnek?

Ezek után csak annyit kívánhatok, hogy érezd meg a pillanatot!