Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Így vált ketté utunk

2008.09.22

Először csend lett… gondolattalan,

utána meghalt minden, mi közös.

Kimaradtál… nem lettem nyugtalan,

nem volt már ebben semmi különös.

Balra mentél, s jobbra indultam el.

Közös céljaink rég kikoptak már.

Miért lett így? Lásd, senki nem felel.

Az élet ez. Bűnöst kutatni kár.

 

Koncerteden üres marad helyem.

Földhözragadtan küzdtem mindenért;

mind kevesebbet juttattál nekem

magadból s pénzedből – az életért.

Már csak családi ünnep hozhatott

olykor össze így, békében veled,

de álarc volt csak, hazug, megkopott…

önámítás... mint annyi mindened.

 

Előbb a dermedtség, a fájdalom,

utóbb a kihűlt, néma döbbenet.

Nem volt már kín, eltűnt a bánatom.

Éltem melletted magányban rekedt.

Mikor megkövült köröttem a csend

felém vetült egy érzelemsugár;

nem hittem, hogy jöhet új szerelem,

de az életem nem volt már sivár.

 

Aztán a dühödt sértettség, harag…

tombolt benned a jeges gyűlölet.

Bosszúd elérjen, célod ennyi csak.

Szeretted volna, ha sírhant temet.

Zsarolások, megannyi gyötrelem.

Kés… Önpusztító, s gyilkos akarat;

elvenni mindent, mit adtak nekem.

Csak megvetésed és bosszúd maradt.

 

Előbb a fájdalom és félelem,

utóbb nyugalom és végre béke…

aztán bosszúvágyad, a rettenet.

Csak arra vártam, legyen már vége!

Többé melletted élni nem merek.

Megkönnyebbülésre vágyom végre!

Talán élhetnénk új, szabad életet

ismét nyugodt, szebb jövőt remélve…